2017.07.20 – 09.03. | Kiállítás | Geometrikus generációk


Helyszín: FUGA Budapest Építészeti Központ
[1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.]
A kiállítás megtekinthető: 2017. július 21 – szeptember 3.
Megnyitó: 2017. július 20, 19:00
Megnyitja: Mészáros Zsolt, művészettörténész

Kiállító művészek: Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Jerzy Grochocki, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső

A kiállítás a Magyarországon először szereplő Jerzy Grochocki lengyel képzőművész és hat magyar kortársa közötti kapcsolódási pontok felkutatásával kísérletet tesz az alkotók gondolkodásmódjában felfedezhető párhuzamok és eltérő irányok feltárására a geometrikus művészet területén.

FUGA link   |   FB esemény

Jerzy Grochocki (1931) lengyel képzőművész a szisztematikus festészet kortárs képviselője; munkássága leginkább Kenneth Noland, Ad Reinhardt és Thomas Downing szisztematikus absztrakt és ismétlésen alapuló koncepcióival hozható párhuzamba. Grochocki a fekete, az arany, az ezüst és a fehér szín-négyesére épülő rendszerben alkot, ahol a színek a nyugalom, a bezártság, az elkülönülés és a fesztültség szimbólumai, „jelei”. A négyzettel, mint alapformával dolgozik, melyből négy archetípust hoz létre. Ezekhez színeket rendelve születik meg a munkák térdinamikája. Végtelen egyszerűség és elegancia jellemzi Gorchocki munkáit, mely a színek és formák egyedi szintéziséből ered.

Somfai Rezső (1932) pályáját a Természettudományi Múzeum kiállításainak grafikusi posztja mellett underground szabadúszó művészként kezdte. Az ’56-os forradalom leverése után Németországba emigrált, ahol a müncheni Művészeti Akadémián festészetet tanult Jean Deyrolle osztályában. 1962-től hivatalosan is művész, a figurális expresszív, majd az organikus-konkrét, 1984-től pedig a konstruktív-konkrét irányzatok képviselője. Festményeket, objekteket és szobrokat készít. A négyzet, a dobókocka, a vázszerkezetek, felületek, és az interaktív színelmélet foglalkoztatják.  A „vertikal-diagonal-horizontal” (függőleges-átlós-vízszintes) csoport társalapítója.

Haász István (1946) háromdimenziós műveinek nehéz megfelelő műfaji kategóriát találni. Festett objektumok ugyan, de nem festmények, mert hangsúlyozottan kiemelkednek a síkból; még kevésbé képek, mert nem képeznek le semmit. Térbeliségük ellenére se nem szobrok, se nem domborművek: nélkülözik a szoborszerűség fogalmához tartozó plaszticitást, a mintázásból vagy a faragásból adódó szervességet, a domborműviség megkívánta domborúságot. Installáció helyett inkább geometrikus environment-ok – minimalisták, konkrétak.

Dobó Krisztina (1971) világban való közlekedése során megismerhetjük a fel és le, a sík és a tér fogalmait, nyitott és zárt rendszerekkel egyszerre dolgozik. Megvan a saját rendszere, hogy belépjen a kubusba, kibontsa azt, átírja annak eredeti terét, újraértelmezze a tárgyat. Dobó síkokból építkező konstrukciói statikus művek, melyek mindegyikben jelen van a mozgás, mobilitás gesztusa, a kiteljesedés, növekvés energiája. Munkái pulzálnak, lélegeznek, bármennyire is arra vannak késztetve, kényszerítve, hogy egy fix helyet foglaljanak el a falon, a térben.

Forgó Árpád (1972) a huszadik századi klasszikus modernitásnak a hatvanas évek neoavantgard művészetén átívelő geometrikus törekvéseit örökítette át a kétezres évek elején kibontakozó képépítési technikájába. Geometrikus vászon konfigurációi a 2010-es években erős, homogén színvilágú relief és box-like munkák formájában kaptak térbeli kiterjesztést. Forgó műtárgycsoportokba rendeződő alkotásaiban a rész és az egész kérdéskörét mértani eszközökkel tematizálja. Legújabb formázott vászon munkái festményei és relief munkái közötti átmentet alkotják.

Halmi-Horváth István (1973) festészetében az additív struktúrák tárgyszerűsége találkozik egyedi nyelvezetű színkompozíciók optikai hatásával. Korábbi munkáiban a konkrét festészet mértani elemeit ütköztette a geometrikus absztrakció optikai jelenségekkel foglalkozó ágának játékosságával. Legújabb Mozaik sorozatában nem használ előzetes terveket, közvetlenül a vásznon alakítja ki geometrikus formáinak egységét, amelyek organikus elrendezésben jelennek meg. Halmi megújult festészeti nyelve a kristályok, az organikus mintázatok, fraktálok, formájának konstruktív, dinamikus egyedi megidézései.

Marafkó Bence (1974) az elmúlt két évtizedben a festményeire jellemző markáns plasztikai kialakítások révén festészete eljutott a háromdimenziós plasztikává válás határához. Számára ez a „már nem-még nem” határterület lényeges: már nem csak festmény, ám nem is körplasztika. Festői minőségek és plasztikai tartalmak együttes, intenzív jelenléte. A formát, kontúrokat, íveket és csúcsokat, külsőt és belsőt „jelölő” színek megváltoznak a plasztikai hatások révén. A görbületekben és hajlatokban ugyanaz a színmező világosabb és sötétebb színskálába tolódik el, illetve a ráeső fénytől függően a színek különböző reflexeket hoznak létre a képtesten belül és kívül. Festészetének lehetséges műfaji meghatározása: plasztikai minőségekkel rendelkező színmező festészet.


Szervezés, koordináció: Parallel Művészeti Alapítvány
Együttműködő partner: FUGA Budapesti Építészeti Központ
Támogató: Budapesti Lengyel Intézet, RaorgTransLog Szállítmányozás


Szövegek forrásai: Beke László: Haász István, Vince kiadó, 2007; Kozák Csaba művészeti író, 2013; Viltin Galéria

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reklámok